A politikai rendszerek működésében a médiának kiemelt szerepe van: nem pusztán közvetít, hanem értelmez, keretez és sokszor legitimál is. Éppen ezért különösen érzékeny kérdés, hogyan tekintsünk azokra, akik – munkavállalóként, különösen vezetőként – olyan médiabirodalmak működtetésében vettek részt, amelyek a jogállamiság alapjait erodálták.
A morális megítélésük nem lehet egységes. Jogfilozófiai szempontból érdemes a klasszikus büntetőjogi kategóriákhoz nyúlni: a szándékosság és a gondatlanság különböző fokozatai itt is iránytűként szolgálhatnak.
Azok esetében, akik egyenes szándékkal, tudatosan és célzatosan járultak hozzá a jogállami normák leépítéséhez – például manipulált tartalmak gyártásával vagy rendszerszintű dezinformációval –, a felelősség aligha relativizálható. Itt nem pusztán „rendszerben való részvételről”, hanem aktív alakításról beszélünk.
Más a helyzet az eshetőleges szándék esetén: amikor valaki felismeri, hogy tevékenysége hozzájárulhat a káros következményekhez, de ezt elfogadja, „belemegy a játékba”. Itt már megjelenik a belső konfliktus lehetősége, de a döntés végül mégis a részvétel mellett születik meg. A sajnálhatóság mértéke nő, de a felelősség továbbra is fennáll.
A gondatlanság kategóriája pontosabb megközelítést igényel. Gondatlan az, aki tisztában van azzal, hogy a tevékenysége hozzájárulhat a jogállamiság eróziójához, mégsem áll meg, mert könnyelműen bízik abban, hogy a káros következmények végül elmaradnak. Ez nem tudatlanság, hanem felelőtlen kockázatvállalás: a veszély felismerése mellett a saját szerep relativizálása. Ebben az esetben a morális felelősség már jelentős, de árnyaltabb, mint a szándékos részvételnél – a sajnálhatóság pedig éppen ebből a belső önfelmentésből fakadó hibás döntésben gyökerezik. Véleményem szerint ide tartozik a többség, aki úgy érezte, a fizetésért muszáj.
Végül ott van a jóhiszeműség esete: amikor valaki őszintén hiszi, hogy amit tesz, az nemhogy nem ártalmas, hanem akár helyes vagy szükséges is. Ez ritkább, különösen vezetői szinten, ahol a rálátás általában szélesebb, de nem zárható ki. Az ilyen szereplők megítélése már inkább tragikus, mint elítélő.
Nem az számít tehát egyedül, hogy részt vettek-e, hanem az is, hogy hogyan és milyen belső viszonyulással tették. A jogállamiságot romboló rendszerek nem működnek pusztán parancsokra: emberek döntésein, kompromisszumain és önigazolásain keresztül épülnek fel.
Ezért a felelősség a legtöbb esetben megkerülhetetlen, de nem kollektív ítéletre, hanem egyéni mérlegelésre van szükség.
image by kues on Magnific